Nem a megoldásra, hanem arra vágyunk, hogy kiálljunk magunkért!

Nem a megoldásra, hanem arra vágyunk, hogy kiálljunk magunkért!

Egyik alkalommal bosszankodással indult a konzultáció. A mentoráltam elkezdte mondani, hogy mennyire gáz, hogy sokadjára jön vissza csomag, mert az alvállalkozó rosszul készítette el a terméket és visszaküldi a vevő. Ez egyrészt arcvesztés, a vállalkozásnak is meg személy szerint neki is, akihez kötődik a márka. Másrészt pedig veszteség, anyagi meg időbeli is…ő állja ugyanis a postaköltségeket és a javítást vagy saját kezűleg megcsinálja vagy másik alvállalkozónak adja ki, akinek kifizeti…

– De miért jó ez neked?
Kérdezem tőle, mikor kiderül, hogy ez évek óta megy így és nem tervez semmit tenni ellene.

Majd a válaszból megértem, hogy érzelmileg túlságosan bele van bonyolódva a helyzetbe. Próbál együttérző lenni az alvállalkozóval, nem akarja pénz nélkül hagyni és nem akar számonkérő sem lenni, mivel amúgy ő is ilyen trehányan végzi ugyanezt a munkafolyamatot. Így nem érzi, hogy alapja lenne rá, hogy az elvárásait érvényesítse…

– Na álljunk meg egy percre!
Mi értelme lenne kiszervezni egy feladatot, aminek a teljesítésében megállapodtunk, ha utána azt nem várhatnánk el, hogy rendesen el legyen végezve?

Nem arról van szó, hogy ne lehetne megértőnek lenni, mert mindannyian hibázunk. Sőt, nem csak akkor kell megértőnek lenni, ha mi sem tudunk valamit, hanem akkor is, ha az nekünk éppen nagyon jól megy. De az nem megoldás, hogy ha ez ismétlődik, akkor nem szólunk a másiknak, így lehetőséget sem adva neki arra, hogy változtasson. Vagy, hogy találjunk valami mindkét fél számára kielégítő opciót.

Amíg az érzelmeink nagyon befolyásolnak egy döntést, nem fogunk tudni jó döntést hozni.

Beszéljünk vele? Ne beszéljünk? De hát eleve olyan trehány a környezete is! Mit tudnék egyáltalán így elérni? Hogyan is gondolhatnám, hogy változtatni fog? Kirúgni meg úgyse akarom, mert ez az egyetlen bevétele…

Inkább megoldom másképp…nélküle, egyedül..Sokszor nehezített pályán.

Így ez a megoldás nem okoz nekünk sem békét, sem nyugalmat, sem elégedettséget. És nem azért mert nem ez a tökéletes verzió, azaz, hogy alvállalkozó hirtelen megtáltosodik és soha többet egyetlen hibát sem vét. Nem, egyáltalán nem ez az, amire leginkább vágyunk.

Arra vágyunk, hogy kiálljunk magunkért, hogy meghallgassák, amit mondunk, hogy megértse a másik a helyzetünket és tekintettel legyen ránk. Hogy tudjuk számítunk és van lehetőségünk tenni a változásért.

Ehhez pedig első lépésben elegendő lenne kommunikálni. Elmondani a másik félnek, hogy mi a problémánk, mit okoz nekünk az ő hozzáállása, milyen kellemetlen helyzetbe hoz minket. Már ennyitől megszabadulnánk a stressz nagy részétől és eltűnne belőlünk a kétkedés, ami az álmatlan éjszakákat okozza.

És néha ez a második, harmadik és sokadik lépés is, mindaddig amíg meg nem születik a konszenzus vagy egyéb döntés.

A fenti történet nem így ért véget…ott végül egy harmadik fél, az új társ a vállalkozásban lett a megmentő, aki újraszervezte az egész alvállalkozói rendszert. Ez ugyan levesz a vállunkról egy terhet, mert nem kell tovább bosszankodnunk a helyzet miatt, azonban nem éljük meg igazi sikerként, hiszen valójában nem tettük meg, amit szerettünk volna. Ottmarad egy halk moraj…megint cserbenhagytuk magunkat…

Félreértés ne essék, nem kell mindig mindent egyedül megoldanunk. Szuper, ha van segítség és támogatás. Azt azonban nem árt tisztáznunk magunkban, hogy ez egy menekülő útvonal számunkra, hogy ne kelljen konfrontálódnunk vagy tudatos döntés. Meneküléssel ugyanis nagyon hamar egy hasonló helyzetben fogjuk találni magunkat, ami újabb lehetőséget ad arra, hogy meglépjük, amire vágyunk. Kiálljunk magunkért.

Kiemelt kép: Jason Rosewell, Unsplash

Facebook

Get the Facebook Likebox Slider Pro for WordPress